A kiégés, mai divatos elnevezése a burnout, sokunknak a munkahelyi kiégést jelenti, pedig az élet minden területét érintheti. Bejegyzéseinkben arra törekszünk, hogy jobban megismerjük a kiégés folyamatát, és ezáltal képesek legyünk felismerni, illetve egy-egy szakasznál megállítani. A kiégés folyamatában 12 szakaszt különböztetünk meg, ezeket fogjuk végig járni közösen egy-egy bejegyzésben. Az előző bejegyzésünkben a kiégés 1. szakaszáról írtunk, melyet itt tudsz elolvasni. Most pedig vegyük nagyító alá a kiégés 2. szakaszát.
Kiégés az élet minden területénKiégés az élet minden területénKiégés az élet minden területénKiégés az élet minden területénKiégés az élet minden területénKiégés az élet minden területén
A kiégés 2. szakasza:
Amikor a fokozott terhelésre fokozott erőfeszítés lesz a válasz
Az első szakaszban eljutottunk odáig, hogy „nem jó nekem, mégis megteszem” pontig. Ez az a pont, amikor rájövünk, hogy az elképzelt, idealizált kép a fejünkben nem egyezik meg a valósággal. A bizonyítani akarásunk, a megfelelési vágyunk átalakul kényszerré. Úgy érezzük, hogy elvesztettük a szabadságunkat, a kialakult helyzet rabjai vagyunk, helyt kell állnunk. Amikor kényszeressé válunk, egyre több mindent akarunk, magától értetődik, hogy fokozott terhelésnek leszünk kitéve. Ha fokozott terhelés ér minket, két dolgot tehetünk: segítséget kérünk, vagy fokozott erőfeszítést teszünk.
A kiégés folyamatában legtöbbször nem kérünk segítséget, mert tartunk attól, hogy kiderül, nem vagyunk elég jók, saját képességeinket kérdőjelezzük meg. Vagy kérünk, de nem kapunk, ezért a többletmunkára fokozott erőfeszítés a válasz. Ha hosszabb ideig fokozottan helytállunk, egy idő után túlterheltséget okoz. Ezt a túlterheltséget meg is tudjuk magyarázni, hogy miért kell kitartanunk és folytatnunk, mert ez teljesen rendben van. Találunk egy nemes célt, amiért megéri. A párkapcsolatban, a családban ilyen lehet maga a párkapcsolat, a házasság, az anyaság, az apaság, a család értékessége. Ezekért az értékekért cselekedni nemes feladat.
„Igen, tudom, hogy az kellene, hogy…, de most ez az első…”
„A gyerekekkel is lennem kell, a társammal is időt kell töltenem, magamra már nem marad idő.”
„A babának a legjobb az anyatej, nem tehetek mást.”
„A gyereknek a legjobb az anyával lennie, nem adhatom bölcsibe.”
„A legjobb a családnak a házilag készített, meleg étel, nem fogok rendelni.”
„Fontos a ruhákat kivasalni, sokkal rendezettebb így az öltözködés.”
„Naponta felporszívózom, hogy tisztaság legyen mindig.”
Sokaknál már a házasság ténye egyfajta szabadságvesztést, belső kényszert okoz. A hozzánk forduló pároktól már hallottunk olyan mondatokat, hogy:
„Feleség/férj vagyok, én nem tehetek ilyet!”
„Egy anyának/apának nem illik…”
Ezek mind nemes feladatok, és ideális esetben jó is lenne, ha mindezt meg tudjuk valósítani.
De mi van akkor, ha már erőnkön felül teszünk azért, hogy tartsuk az általunk elvárt szintet?
Ha esténként hullaként rogyunk az ágyba arra gondolva, hogy nem bírjuk ezt a tempót sokáig?
Ha napközben azon morfondírozunk, hogy semmi öröm nincs az életünkben, viszont egyre több a tennivaló?
Ha egy-egy pillanatra az is megfordul a fejünkben, hogy a család, az anyaság csak nehézségekből áll, és rögtön el is szégyelljük magunkat, hogy hogy is gondolhatunk ilyet?
Mit lehet tenni?
Fel kell ismernünk, hogy attól vagyunk túlterheltek, mert túl sokat vállalunk. Ezt a túlvállalást többnyire nem vesszük észre, mert magunkban gondoskodásként, segítőkészségként, szeretetként jelenik meg. Azért tesszük, mert szeretjük a társunkat, gyerekeinket, jó gondoskodni róluk, és segíteni őket, hát nem ez a feladatunk?
Feladatok delegálása
Beismerjük ez egyáltalán nem könnyű. Mégis azt mondjuk, ez a legjobb módszer, hogy a túlterheltségünkből egy kicsit lefaragjunk. Ha nehezen megy, vagy el sem tudjuk képzelni, akkor az apró dolgokkal kezdjük, vagy rövidebb időre engedjük ki a kezünkből az adott feladatot. Ilyeneket szoktunk mondani:
„Csak én tudom ezt jól, nem bízom a társam ügyességében.”
„Mire elmagyarázom, már kétszer megcsinálom.”
„Már megpróbáltam, de sokkal több munkám volt utólag vele, míg kijavítottam a hibákat.”
Igen, valószínűleg az elején így lesz, de higgyétek el, ha megengedjük nekik, hogy a maguk tempójukban fejlődjenek, fejlődni fognak. Legyünk egy kicsit türelmesek, elnézőek.
A félelmeinkkel való szembenézés
Figyeljük meg magunkat, hogy tulajdonképpen mitől félünk, mitől tartunk. Rá fogunk jönni, hogy a legtöbb félelmünk irreális. Például másnál nincs biztonságban a gyermek, elvesztem a férjem, ha nincs vacsora, nincs vasalt ing, ha nem tudunk beszélgetni a problémáinkról, vége a kapcsolatunknak.
Megkülönböztetni a fontos – nem fontos, lényeges – nem lényeges, sürgős – nem sürgős dolgokat
Ez sem könnyű, de nem lehetetlen. Ha kell, írjunk listát a napi feladatainkról, és állítsuk fontossági sorrendbe. Jelöljük az alapján is a teendőket, hogy mennyire lényeges, mennyire sürgős.
Figyeljük meg magunkat, hogy milyen a jó-hoz füződő viszonyunk. Ha sokszor mondjuk egy-egy dologra, feladatra, hogy „Csak így jó, csak úgy jó!”, akkor érdemes elgondolkodni, hogy talán túlságosan elvakultak vagyunk. Valamilyen mélyebb mintánk miatt kialakul bennünk egy erős hiedelem, amit érdemes egy kicsit elemeire szedni. Hátha rájövünk arra, hogy talán másképp elvégezve is jó.
Feladat:
– Mely feladatokat tudod könnyebben kiengedni a kezedből?
– Milyen feladatokat végez könnyebben a társad?
– Van-e olyan feladat, amit a gyerekeknek tudsz kiadni?
A fenti gondolatokat John Gottman könyvei és Pál Feri könyvei, illetve előadásai inspirálták.
Tarts velünk a kiégés további szakaszainál is, hamarosan jövünk.