Kiéghetek anyaként, feleségként, nőként is?

Kiéghetek apaként, férjként, férfiként is?

A kiégés, mai divatos elnevezése a burnout, sokunknak a munkahelyi kiégést jelenti, pedig az élet minden területét érintheti. Bejegyzésünkben arra törekszünk, hogy jobban megismerjük a kiégés folyamatát, és ez által képesek legyünk felismerni, egy-egy szakasznál megállítani. A kiégés folyamatában 12 szakaszt különböztetünk meg, ezt fogjuk végig járni közösen egy-egy bejegyzésben.

Mit jelent pontosan a burnout szindróma?

Mit jelent, hogy kiégtem?

A burnout szindróma, vagy mondhatjuk úgy is, a kiégés szindróma, egy tünetegyüttest jelent, amelynek során a hosszútávú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatás következtében fizikai-érzelmi-mentális kimerültség jön létre. A köztudatban az él, hogy általában azokat a személyeket érinti, akik humán területen dolgoznak, akik munkájuk során segítő funkciót látnak el, vagyis akiknek a munkájukhoz az átlagosnál sokkal nagyobb mértékű empátiára, vagy azonosulásra van szükségük.

Szülőként,

társként,

férfiként/nőként is

utolérhet minket a kiégés.

A legfontosabb szerepeinkben is:

– érezhetjük azt, hogy elveszett belőlünk a szenvedély,

– szükségünk lehet nagyobb mértékű empátiára, azonosulásra,

– érhet minket fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatás a legszeretetteljesebb kapcsolatban is,

– fizikailag-érzelmileg-mentálisan is kimerülhetünk.

Bizony elveszíthetjük a lendületünket, és pillanatok alatt a kiégés folyamatában találhatjuk magunkat. Nézzük is meg, hogyan kezdődik?

A kiégés 1. szakasza:

Amikor a bizonyítani akarás átalakul bizonyítási kényszerré

Ezt a szakaszt az idealizálás jellemzi, egy elképzelés, amit hozunk valahonnan, talán a gyerekkorunkból, amit őrzünk, ápolunk magunkban. Idealizáljuk a kapcsoltunkat, a társunkat, a gyermekünket. Ennek az eszményképnek próbálunk, szeretnénk megfelelni. Mert kapásból tudunk arra válaszolni, hogy:

Milyen egy jó feleség/férj?

Milyen egy jó édesanya/édesapa?

Milyen egy jó nő/férfi?

A probléma nem a válaszokkal van, vagy a megfelelési vággyal, hanem a hozzájuk való viszonyulásunkkal. Nem tudunk elég szabadon és rugalmasan viszonyulni hozzájuk. Kapcsolat elején tele vagyunk energiával, tettrekészséggel, bizonyítási vággyal: nem csak jó társ, nagyszerű szülő, hanem vonzó, sikeres nő/férfi is akarok lenni. Miközben ezekre törekszem, szabadon cselekszem!

A kiégés folyamatában mindig van egy pont, amikor elveszítjük a belső szabadságunkat, kialakul egy belső kényszer.

Amikor eljutunk odáig, hogy nem jó nekem, mégis megteszem!

– A kapcsolat elején örömmel megyünk a társunk szüleihez minden hétvégén. Aztán eljön az idő, amikor már annyira nincs kedvünk menni, de a párunk örömére elmegyünk. Végül már terhessé válik, vitatkozunk, mégis elmegyünk, mert már megszoktuk, mit fognak szólni, rosszul esne nekik, stb.

– A kapcsolat elején örömmel főzünk minden nap vacsorát a párunknak. Telik az idő, és már nincs mindig kedvünk, de hát főzünk továbbra is, mert így szoktuk meg. Egy-egy este elmarad a vacsora, jön a társunktól a szemrehányás, mi meg nem akarunk békétlenséget, továbbra is “megerőszakoljuk” magunkat.

– A kapcsolat elején örömmel beszélgetünk a társunkkal mindenféléről. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb energiánk van a lelkizésre, de megtesszük, mert a társunk megköveteli. Mivel mi már nem szabadon döntöttünk a beszélgetés mellett, hanem a követelés nyomására próbálunk megfelelni, a beszélgetések már nem lesznek feltöltőek.

– Amikor a kisbabánk megszületik, örömmel vagyunk vele éjjel-nappal. Ahogy telik az idő, egyre fáradtabbak leszünk, egyre kevesebb idő marad egymásra. Szükségünk lenne együtt eltöltött időre, mégis azt mondjuk, hogy nem lehet, most a gyerek az első. Bennünk van a vágy egy randira a kedvesünkkel, de rögtön bűntudatunk támad, hogy önző szülők vagyunk, ha másra hagyjuk a gyereket.

Ahogy telik az idő, érlelődik bennünk a gondolat: „Elegem van az alkalmazkodásból! Elegem van, hogy mindig én hozok áldozatot! Elegem van, hogy mindenről le kell mondanom! Szabad akarok lenni!”

Tévedésben vagyunk, mert azt hisszük:

Azért nem vagyunk szabadok, mert alkalmazkodnunk kell.

Azért nem vagyunk szabadok, mert áldozatot kell hoznunk.

Azért nem vagyunk szabadok, mert lemondásra kényszerítenek.

Nem azért nem vagyunk szabadok, mert a fentieket tennünk kell, sokkal inkább igaz az, hogy, mi nem tudunk szabadon alkalmazkodni, szabadon áldozatot hozni, szabadon lemondani! Azért nem vagyunk szabadok, mert egy belső kényszer hajt!

Amikor fellázadunk nem az alkalmazkodásból, vagy az áldozathozatalból, vagy a lemondásból lesz elegünk, hanem csak abból a fajta alkalmazkodásból, áldozathozatalból, lemondásból, amit nem szabadon teszünk, amit jól megtanultunk gyermekkorunkban.

Nem leszünk szabadok, ha már nem alkalmazkodunk tovább, vagy nem hozunk több áldozatot, vagy a lemondásokat is ritkítjuk. Mert egy belső kényszer hajt!

Most már az lesz a kényszer, hogy ne tegyük, hagyjuk abba!

Az, hogy áldozatot hozunk, lemondunk, vagy kompromisszumot kötünk, önmagában nem jelent problémát. Ha jól vagyunk, és megvan a lehetőségünk arra, hogy szabadon döntsünk, nagyon is szívesen játszunk a gyerekkel akkor is, ha éppen leragad a szemünk, szívesen lemondunk a bulizásról, vagy a legfinomabb falatról az ő érdekében, vagy szívesen kötünk kompromisszumot a társunkkal, ha ő is partner ebben, szívesen látogatjuk a szüleinket, ha ránk bízzák annak kivitelezését, szívesen töltünk időt a barátainkkal, ha elfogadják azt is, hogy épp fáradt vagyok hozzá, ugyanis arra is lehetőségünk van, hogy nemet mondjunk.

Csak akkor lesz baj, ha a fentieket tartósan, hosszútávon nem tudjuk elég szabadon csinálni.

Mit tehetünk?

Sajnos azonnali megoldás nem létezik, legalábbis mi még nem találkoztunk vele. Azt viszont megfigyeltük, és meg is tapasztaltuk, hogy az elakadásoknál érdemes befelé figyelnünk, úgy megismerhetjük a saját működésünket, motivációnkat, visszahúzó erőinket. 

  1. Kérdéseket tehetünk fel magunknak, ami sokszor nem könnyű.
  2. Válaszokat kereshetünk, amelyek nem egyik napról a másikra születnek meg.
  3. Majd a válaszainkat felülírhatjuk, korrigálhatunk rajtuk.
  4. Meghúzhatjuk a határainkat.
  5. Képviselhetjük az érdekeinket.
  6. Alkalmazkodhatunk szabadon.
  7. Áldozatot hozhatunk szabadon.
  8. Lemondhatunk dolgokról szabadon.

A kiégés első szakaszában érdemes a vizsgálódást az alábbiakra fókuszálni:

Felismerjük, hogy elvesztettük a döntéseinkben a szabadságot, felismerjük, hogy egyfajta belső kényszer mozgat.

Ez mindenkinél más lehet.

– A férjünk azt mondja, hogy:

„Mindig a gyerekkel foglalkozol, velem nem.”

– A feleségünk azt mondja:

„Többet szeretnék beszélgetni.”

„Úgy érzem már nem szeretsz.”

– A gyerekünk sír, kér, minket akar

– A szüleink panaszkodnak, hogy keveset látogatjuk őket.

– A barátaink neheztelnek ránk, hogy ritkán találkozunk.

Nekünk bűntudatunk lesz, és azt mondjuk:

„Nem tehetem ezt a férjemmel, a gyerekemmel, a szüleimmel, a barátaimmal…”

„Ennyit megtehetek a férjemért, a gyerekemért, a szüleimért, a barátaimért” 

Erőnkön felül teljesítünk míg elveszítjük a lelkesedésünket, kimerülünk.

Elkezdjük a saját életünket tiszteletben tartani.

Tudatosítanunk kell, hogy a segítő kompetenciánkat mindig másokért használjuk, másokat helyezünk előtérbe, és a magunk igényeit, szükségleteit háttérbe szorítjuk, elfojtjuk.

Tudatosítanunk kell, hogy egy kapcsolatban hárman vagyunk: én, te és mi, és meg kell tanulnunk ebben elég szabadon létezni. Néha én vagyok a fontos, néha te vagy fontos, néha meg mi. Néha én vagyok előtérben, néha te, és néha mi. Szabadon létezünk ebben a hármas létben. Érdemes ezt megtanulni.

1. feladat:

  1. Te milyen helyzetekben alkalmazkodsz?
  2. Milyen áldozatokat hozol a társadért, a családodért?
  3. Miben kötöttél kompromisszumot, a béke kedvéért?

2. feladat:

  1. Mennyire teszed ezeket szabadon?
  2. Mi az, ami miatt meg kell tenned?
  3. Mi történne, ha holnaptól nem tennéd meg?
  4. Mit éreznél?

Ha tovább olvasnál a kiégés témájában, figyeld az oldalunkat. Még 11 szakasz vár ránk!

A fenti gondolatainkat John Gottman könyvei, Pál Feri könyvei és előadásai inspirálták.

Scroll Up