Szövetségben: Petra és Karesz

A “Szövetségben” című interjú sorozatot azért indítottuk el, mert inspiráló személyeken keresztül szeretnénk bemutatni, pozitív példát adni, hogy igenis párkapcsolatban élni jó. Ahol szó van a kapcsolatok nehézségeiről, örömeiről és összetartó elemeiről. Mindenki képes arra, hogy olyan kapcsolatban éljen, amilyenre vágyik. Tehetünk róla, tehetünk érte. Ha bővebben érdekel a motivációnk, akkor ITT olvashatsz még róla.

Kevés csodálatosabb dolgot ismerek, mint amikor két ember közösen egy új életet létrehoz, ugyanakkor egy gyermek érkezése minden kapcsolatot megterhel. Ha nem figyelünk egymásra, akkor észrevétlenül kezdünk eltávolodni egymástól, míg a kisebb távolságból gyakran szakadék lesz. Kisfiam születésekor egy életszakasz teljesen lezárult, a kórházból már egy teljesen új ember jött haza, újjászülettem és közben a férjem is. Mindig is szerettem volna édesanya lenni. Elképzeltem, álmodoztam a kis babámról, a férjemről, az életünkről. Tervezéssel próbáltam felkészülni arra, amire nem lehet. Életem legboldogabb időszaka, minden teljesült, úgy ahogy vágytam rá.

Mégis ebben a boldog időszakban vannak mélységeim, hogy nem vagyok elég jó anya, elég jó feleség, elég jó nő. Az ismeretlen néha szorongással és bizonytalansággal jár. Az öröm mellett megjelenik a felelősség, váratlan helyzetekkel és kihívásokkal jár. A valóság nem rosszabb vagy jobb, egyszerűen más. Éppen ezért fontos, hogy most még több tudatosságot vigyünk a kapcsolatunkba, hogy nyomon kövessük egymás változását, hogy egy csapatként működve mutassunk példát a kisfiúnknak. Mindezt könnyű leírni, közben a valóságban, a folyamatos igénybevétel miatt fáradtak vagyunk. Néha elfogy az energiánk, a türelmünk, nem könnyű időszak, de azt hiszem ugyanezt éli át minden pár, aki szülővé válik. A speciális nevelési igényű gyerekek, vagy beteg gyerekek szüleinél pedig hatványozott a dolog: mivel még jobban megterhel egy kapcsolatot, ezért jóval magasabb a válások száma, és a mentális betegségek kialakulásának aránya egyik, vagy másik szülőnél.

Petra és Karesz is elképzelték, hogy milyen lesz az életük, ha megszületik a kislányuk, Olívia. Látták maguk előtt, ahogy majd elkísérik a gyereküket az óvodába, az iskolába, a játszótérre a barátaihoz. Elképzelték a születésnapokat, a nyaralásokat, hogy milyen lesz egy nap elengedni a kislányuk kezét. Egy apró és teljesen egészséges kislányt hoztak haza a kórházból. 

Feltűnően sokat sírt, de azt gondolták (ahogy minden kezdő szülő gondolná), hogy biztosan hasfájós. Miközben igyekeztek mindenben segíteni Olíviának, észrevették, hogy a szemei sem egyformák. Amikor az 5 hetes aprócska kisbabát két orvos fogta le és vizsgálta, aztán hirtelen egyre több orvos jelent meg, akkor már tudták, hogy baj van. Nem reagált a pupilla a fényre, egy szemultrahangon derült ki, hogy jobb szemére nem lát a kislányuk. Petra zokogva hagyta el a vizsgálót és rohant Kareszhoz. Hogyan lehet elmondani egy olyan hírt a társunknak, amiről tudjuk, hogy összetöri a szívét? Miközben a mi szívünk is darabokban van.

Olívia már elmúlt 3 éves, érzékszervi, mozgásszervi és értelmi fogyatékosággal él. Nem rég derült ki, hogy egy nagyon ritka szindrómáról van szó. A CTNNB1 szindróma egy neurológiai rendellenesség, általában nem öröklődő. 2012-benn fedezték fel és jelenleg 200 embert regisztráltak vele. Magyaroszágon a hivatalos információik szerint, Olívia az egyetlen. Tervezünk, aztán az Élet meglep minket, Petra és Karesz sem így képzelte, nem így tervezte. Hosszú út áll még előttük, egy olyan élet, ami mindennap megpróbáltatásokkal teli, de nem hátrálnak meg és közösen, együtt próbálják kihozni belőle a legtöbbet. 

szövetségben

Ismerjétek meg Petra és Karesz szövetségét 

Mi történt abban a pillanatban, amikor tudtad, hogy vele szeretnéd folytatni az utazást az élet tengerén? szövetségben

Kezdetben nem igazán tudtuk, hogy mit akarunk, „se veled-se nélküled” kapcsolatunk volt. Mind a ketten egy hosszabb kapcsolatból léptünk ki, és nehezen adtuk fel újra a szabadságunkat. Ráadásul 8 év van köztünk, ami néha kiütközött a gondolkodásunkban. Fiatal voltam. Azt nem mondom, hogy mindig is tudtam, hogy a Karesz lesz a férjem, de már elég korán éreztem, hogy ebből valami nagyon jó dolog is kisülhet, ha mind a ketten akarjuk.

2012-ben ismerkedtünk meg, pár hónap után már hozzáköltöztem. Nem siettük el a dolgokat, de elég korán elköteleződtünk a közös jövő mellett. 2016-ban vettük meg az első közös otthonunkat, rá egy évre jött Olívia, és 2018-ban váltunk házaspárrá. Maga a házasságunk ugyan még rövid ideje tart, a kapcsolatunk 9 éve alatt rengeteg élményben, azzal együtt sok nehézségben volt részünk, de úgy érzem ezek azok az erőforrások, amihez nyúlni tudunk a nehezebb időkben. Ahogy egymást támogatva eddig is helytálltunk, az a megtapasztalás ad erőt a további életünkhöz is.

Mit jelent számodra a házasság? szövetségben

A mi kapcsolatunk a gyerekvállalás után teljes egészében megváltozott, ami nyilván így van az összes párral, de mi kaptunk egy kis “nehezítést” Olívia állapota által, így különösen nagy fordulat volt. A rengeteg stressz, ami ezzel jár nem igazán tesz jót semmilyen kapcsolatnak. Szóval én egy hasonlattal jönnék, hogy a lehető legjobban tudjam szemléltetni, hogy mit jelent számomra a mi házasságunk. Olyan, mint Füles háza, ami néha stabilan áll, néha pedig összedől. Minden egyes nap meghozzuk a döntést, hogy újra és újra felépítsük, ha épp arra van szükség. Nem könnyű, de megéri.

…hogy kifejezetten jó a humorérzéke. Olyan mintha az agya állandó készenlétben lenne és várná a megfelelő pillanatot egy vicces beszólásra. Nem egyszer fordul elő velem, hogy a könnyeimet törlöm a nevetéstől. Ez az az egyik olyan tulajdonsága, amit tudom, hogy 50 év múlva is ugyanennyire fogok imádni benne.

Sosem adjuk fel és közösen, mindig átlendülünk a nehézségeken. Úgy érzem nem csak házastársak vagyunk, hanem egymás legjobb barátai is. Egyikünk sem tudja elképzelni, hogy elsétáljon a másiktól. Az erősségünk pedig abban rejlik, hogy ismerjük egymás gyengeségeit és tudjuk, hogy melyikünk, mire, hogyan reagál. Így ott tudunk lenni elkapni a másikat, amikor arra van szükség.

Ez elcsépeltnek hangozhat, de a gyerekünk születése jut először eszembe. Azt a támogatást, amit a szülőszobán kaptam tőle, sosem fogom elfelejteni.

Ugyanakkor ilyen minden pillanat, amikor Olívia kezeléséről, vizsgálatáról, vagy csak fejlesztéséről van szó. Mindig mindenhol ott van mellettünk és amikor látja, hogy már nagyon kezd összetörni a kis lelkem, azonnal átveszi a helyzet irányítását. Ez annyira megnyugtató számomra. Amire könnyen mondhatnánk azt, hogy végülis ez közös feladat, de valójában nagyon ritka az ilyen társ.

Hogy egy másik eseményt is mondjak, elmesélek egy történetet. A férjem rendőrként dolgozik és mikor már kismama voltam, megindult ez a határzáras mizéria, ezért állandóan túlórázott. Este 8-kor végzett általában a munkával, és mikor hazaért elvitt egy gyorsétterembe, mert nagyon kívántam a hamburgert. Ki tudja hányadik 12 órás szolgálat után, vezetett még 40 km-t, hogy én ehessek. 

De ilyen pillanat az is, amikor a karantén alatt péknek képzeltem magam és elkezdtem kenyeret meg kiflit sütni, ő pedig mindig megette őket. 

A lányunk és a vele együtt járó feladatok iránti alázatomat szereti. Amit nem, az az irányításmániám. Tudom, hogy néha túltolom, így azon vagyok, hogy ezt a túlzott kontrollt ki tudjam engedni a kezemből, néha sikerül is.

Ha tényleg csak 5 percünk van, akkor összebújunk gyorsan, ha egy picit több, akkor eszünk valami finomat, vagy megnézünk egy régóta várt filmet. Minkettőnket feltölt, ha egy kicsit, szabadon együtt lehetünk.

Mindent megbeszélünk, a legkisebb dolgokat is. Ha bármi fontosabb dolgot szeretnék megvenni, mindig kikérem a véleményét. Hajlamos vagyok elragadtatni magam. Ő határozottabb, már úgy áll elő egy dologgal, hogy csak annyi a feladatom, hogy eldöntöm jó-e, vagy sem. Ez ad nekem egy nagyon nagy biztonságérzetet, mert tudom, hogy a legjobbat akarja mindannyiunknak. Ha valakinek van jobb ötlete, vagy másképp látja a dolgokat, akkor meghallgatjuk a javaslatokat, és együtt döntjük el, melyik a jobb választás. 

Talán abból, hogy nem adom fel, ameddig meg nem találom a megoldást. Kitartóan figyelem, kutatom a viselkedésemet, nyitottan állok a társamhoz. Meg akarom ismerni a gondolatait, az érzéseit.

A legnehezebb pontja nem is igazán hozzánk köthető, hanem a lányunkhoz. Miután megszületett, 5 hétre rá megtudtuk, hogy az egyik szemére teljesen vak, és nem tehetünk ellene semmit. Nagyon nagy mélypont volt az életünkben. Mind a ketten teljesen más ütemben és módon kezdtünk bele a feldolgozásba, egy kicsit nagyobb teret kellett adnunk egymásnak. Nehezen viseltem. A férjem magába zárkózott, én pedig csak beszéltem volna róla megállás nélkül, de be kellett látnom, hogy neki nem erre van szüksége. Nem vagyunk egyformák. Türelmesen kivártam, amíg ő is meg tudott nyílni, és az érzéseiről beszélgetni. Azt hiszem, ha türelemmel fordulunk egymáshoz, könnyebb a kimondott/kimondatlan mondatok mögé látni.

Ha szívesen követnéd ezt az inspiráló, erős nőt, akkor irány:

Milyen kérdést tettél volna még fel szívesen? Van olyan pár a környezetedben, aki inspirál téged és szívesen megismernéd a történetüket? Írd meg nekünk üzenetben, minden visszajelzésért hálásak vagyunk!

Ha szeretnél elsőként értesülni a legújabb interjúkról, akkor kövess minket is!