,Egy éve elakadt a lélegzetünk, a lábunk alatt megmozdult a szilárdnak hitt talaj, azóta keressük a biztonságot, a stabilitást az életünkben. Nem tudtuk mi ez, meddig tart, mennyire érint minket, minden olyan zavaros volt. Történelmünk során kevés olyan esemény volt, ami mindenkit érintett világszerte. Tagadhatjuk, ellenkezhetünk, lázadhatunk, de az életünk megváltozott és nem volt beleszólásunk. Milyen hatással van ránk az elmúlt egy év eseményei? Ez a bejegyzés egy saját gondolatmenet, önmagamnak feltett kérdéssekkel és válaszokkal. Elmélkedés a körülöttem lévő világról, emberekről. 

Ma séta közben, az embereket figyelve, azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen én már nem a vírustól félek. Engem az rémít meg, amit kihoz az emberekből, amit felerősít (vagy éppen elnyom?) bennük. A folyamatos szorongás, a félelem, a bizonytalanság megbénít mindannyiunkat. Szorongunk, de magunk sem tudjuk pontosan, hogy mitől. Félünk, mert nem tudjuk mit hoz a holnap. Bizonytalanok vagyunk, mert nem tudjuk milyen változás vár még ránk, és hogyan tudunk alkalmazkodni hozzá. Nem csak a világ változott meg körülöttünk, hanem mi magunk is. Nem csak fizikálisan zárkózunk be, hanem védjük a lelkünket, az elménket is. 

Séta közben, a maszkok alatt, magukba süppedt embereket látok. A tekintetük a messzeségbe réved, talán nincsenek is jelen, gondolataik térben és időben máshol járnak. Ha az interakciókat figyelem, ha a mellettem elsuhanó beszélgetés foszlányokat hallgatom, akkor többnyire tárgyilagos, tényekre fókuszáló információkat hallok. Saját környezetemben, ismeretségi körömben is azt tapasztalom, hogy eltávolodtunk egymástól. Pár havonta egy fél órás videós beszélgetésekben próbáljuk behozni a lemaradásunkat egymásról, kapcsolódni szeretnénk, mégis hiányérzet marad bennünk (legalábbis bennem néha az marad). Figyelmünk megoszlik, miközben hallgatjuk egymást akaratlanul felbukkannak a hírek, és a kérdés, hogy mire számíthatunk holnap. Kisfiam 5 hónapos, napról napra egyre több mindent tud a világról, változik percről percre. Mondhatjuk, hogy ez természetes, hiszen baba, ez a dolga. Nála látványos a növekedés, de miért történne bennünk kevesebb változás?!

Ahogy reggel kinyitjuk a szemünket, ahogy elkezdődik egy új nap, rengeteg inger, hatás ér minket. A nap végén már egy másik ember hajtja álomra a fejét.  

önmagunk

Hogyan lehetne hónapokat bepótolni percekben?

Miről maradunk le, amíg várakozunk? Amíg minden visszatér a “régi kerékvágásba”? 

Hogyan lehetne egymásra figyelni, amikor minden változásban van és nem vagyunk biztonságban?

Mintha elfogyott volna a türelmünk, egymáshoz is. Ingerülten fordulunk egymás felé, “csak hagyjon békén, van elég bajom”. 

Mintha minden fekete és fehér lenne, nincs átmenet. Vagy ebben hiszel, vagy abban, mindkettőben nem lehet. Ha valaki mást gondol, akkor biztos baj van vele. Türelem nélkül hogyan is érthetnénk meg egymást? Hogyan hallgassuk meg egymást, ha nincs időnk?

Mintha eltűnt volna az elfogadás. Minden, ami más, vagy ismeretlen, az ijesztő, ezért elutasítjuk. Telítődtünk talán, már nem fér több a világunkba?

Mintha eltűntek volna az érzések, távol tartjuk magunktól. Lefoglaljuk magunkat, csak ne maradjunk “kettesben” az érzéseinkkel.

Mintha egyedül maradtunk volna.

Mintha menekülnénk a valóság elől.

Ahogy a bejegyzés elején írtam, ez egy személyes gondolatmenet. Saját tapasztalataimból indulok ki, de ez csak EGY szemszög, nem az igazság, nem a valóság. Gondolatok, amelyben benne van a gyerekkorom, az értékrendszerem, az eddig megszerzett tudásom, és ki tudja még mennyi minden, amelyek a személyiségemet formálták/formálják. Többes számban írok, mert könnyebb így megfogalmaznom, ami bennem zajlik, és senkit nem szeretnék megbántani. Senkinek nem szeretnék az érzelmi életébe beletaposni. Ha másképp érzel, ha másképp gondolod, rendben van. Ha megosztod velem a saját élményedet, a saját értelmezésedet, akkor azzal megtisztelsz és hozzám teszel. Kérlek úgy olvasd tovább ezeket a sorokat, hogy csak egy ember vagyok, aki szeretné megérteni a körülötte lévő világot, de nyitott, és képes újra értelmezni a saját rendszerét.

A vírus miatt történt mindez, vagy már eleve bennünk lakozott?

Nem tudom a választ. Azt tudom, hogy ez a helyzet mindenkit érint. Hasonló dolgokat élünk át, hasonló érzésekkel, gondolatokkal, félelmekkel. Azt tudom, hogy az oltás még nem a megoldás, nem lesz minden rendben. 

Változásra van szükségünk.

Ami most a világban történik arra személy szerint nem sok befolyásom van, pedig megnyugtatna, ha kezemben lenne az irányítás. Ha azt mondhatnám, hogy elég, legyen vége ennek az időszaknak, mert szeretnék találkozni a szeretteimmel. Szeretném, ezért megteszek mindent, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. Hallgatok a szakemberekre, akik az életüket áldozták arra, hogy megfelelő tudással tudjanak segíteni más embereknek. De ez nem jelenti azt, hogy passzívan várakozom és nincs döntés a kezemben. Dönthetek arról, hogy hogyan értelmezem a történéseket az életemben.  A megoldást magamban és benned látom. Abban a kapcsolódási pontban, ami két ember között történhet. 

Mert úgy érzem, hogy elérhetőségre van szükségünk.

Mert úgy érzem egymásra van szükségünk.

 Ez a hiány rémiszt meg.

Hogyan kerülünk önmagunk fogságába?

önmagunk

Most kilépek a vírus bűvköréből, és egy általános jelenséget szeretnék megvilágítani. Egy olyan jelenséget, amikor általában elhangzanak az alábbi kérdések:

Miért pont én?

Mivel érdemeltem ki?

Néha meglátogat az élet drámaisága és megjelennek a mélységek, amivel sokszor nem tudunk mit kezdeni. A “miért” kezdetű kérdések újabb kérdésekhez vezetnek, számtalanok és sokszor megválaszolhatatlanok. A jót elvárjuk, a rosszat inkább kikérjük magunknak. Válaszokat keresünk, pedig ezekre a kérdésekre nemegyszer szavakban nincs válasz, csak tettekben. A ma embere a bőség zavarában néha elveszti a kapcsolatot önmagával, nincs tisztában a szükségleteivel, a legtöbb dolgot éhségként élünk meg, pedig olykor szimplán csak levegőre van szükségünk.

Hátra nézünk, megvizsgáljuk, hogy mit örököltünk, milyen mintákat kaptunk, mi történt velünk.

Előre tekintünk, aggodalmaskodunk, hogy mi fog velünk történni, amiben annyira elmerülünk, hogy el is veszünk benne.

Felfelé vagy lefelé ritkán nézünk, pedig amiért érdemes embernek lenni, élni az éppen a mélységben és a magasságban lakozik. Sőt, a mélypontban található az élet ünnepe, ahol már tudjuk, hogy van magasság is, ahova felkapaszkodhatunk.

Természetes, ha jó, és rossz is történik velünk. 

Fentebb említett kérdések rólam szólnak, én-központú szemszög, ahol már egyéni sorscsapás történik. Ki másról szólhatna, hiszen az én életem?!

Kiszolgáltatott helyzetről árulkodik, ahol csak kapkodjuk a fejünket és sodródunk. Sokszor ragaszkodunk hozzá, mert bármennyire fáj és nehéz, elengedni még nehezebb. Hozzánk tartozik, kik lennénk nélküle? A csoda, akkor történik, amikor már képesek vagyunk önmagunkon is túl látni. Amikor megvizsgáljuk, hogy mit érzünk, hogyan működünk, és mindezt elfogadjuk. Amikor rádöbbenünk, hogy az élet drámai, de nem vagyunk egyedül. Ami történik velünk az nem egyéni sorscsapás, hanem az életünk része. Igen, ebben már van hit is, amiről nehéz beszélni, de szükséges.

Az elmúlt egy évben 7 milliárd ember és én éreztem magam bezárva!

önmagunk

Itt történik valami, itt változunk, másképp nézünk önmagunkra, az életünkre, a környezetünkre. Már nem egyéni sorscsapásként éljük meg, ami csak velünk történik. Hirtelen nem vagyunk már egyedül, egy közösség tagjaként gondolunk magunkra.

Megváltozott önmagunkra van szükségünk, aki az élet drámaiságával tud mit kezdeni, mert ez is a része.

Megváltozott önmagunkra van szükségünk, aki mer, és képes beszélni az érzéseiről.

Megváltozott önmagunkra van szükségünk, aki képes meghallgatni másokat és elfogadni a különböző gondolatokat.

A világ változik, ahogyan mi is, de bennünk van az a biztos pont, a stabilitás. Mozoghat a talaj alattunk, de állhatunk egyenesen.

önmagunk

Ajánlom figyelmedbe egy korábbi bejegyzésemet, ami segíthet abban, hogy új szemszögből tekintsünk a körülöttünk lévő világra.

önmagunk

önmagunk

önmagunk

önmagunk

önmagunk

Scroll Up