Az ember természetéből adódóan vágyik a jóra, a szeretetre, a harmóniára. Aztán mindent megtesz, hogy az elképzelései szerint ezeket megkapja, vagy megadja a társának. Csakhogy ezek az elképzelések között különbségek adódhatnak, és adódnak is. És mivel nincs elég tudásunk ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat megértsük, csak sodródunk azok mentén, bármennyire is igyekszünk, nincs változás!

Az első legfontosabb teendőnk, hogy tudást szerezzünk.

A második legfontosabb, hogy megfigyeljük magunkat, majd a társunkat.

A harmadik lépés pedig, hogy a tudást kezdjük el alkalmazni, felhasználni, mert az fog változást hozni az életünkbe.

Ehhez a három lépéses folyamathoz, mint minden máshoz, türelem kell!

A változáshoz TÜRELEM, azaz nyugodt várakozás, kitartó szándék, gondosság és önuralom szükséges!

Rendben, értjük, hogy ezek kellenek, na de mihez? Mit akarunk elérni?

A legtöbb házasságba úgy lépünk, hogy „szeretjük egymást, együtt akarunk élni, gyerekeket nemzeni, otthont teremteni, együtt megöregedni.” Ez egy szép terv, de arra már nem igazán fektetünk hangsúlyt, hogy megbeszéljük, hogy ezeket hogyan akarjuk elérni! Valamiért abban a téves elképzelésben vagyunk, hogy a társunk ugyanazt akarja, amit mi, miért lehetne ebből baj?! Mégis azt látjuk, hogy ezekből lesznek később a megoldhatatlan problémák. A nagyobb mérföldköveket ugyan kitűzzük, de a hozzá vezető utat nem egyeztetjük! Aztán meg bolyongunk az életünkben, és nem értjük, hogy miért nem fogja a társunk a kezünket, miért nem haladunk együtt.

Hogyan haladhatnánk, ha nem tudjuk, hogy hol, hogyan, merre, meddig haladjunk?!

A hozzám forduló házaspároknál a legtöbbször kiderül, hogy már az alapok sem lettek lerakva a házasságukban, vagy azt rosszul rakták le! Nézzünk csak egy példát:

Van egy ifjú házaspár, szeretik egymást. Megbeszélték, hogy gyerekeket akarnak. A férj három, vagy több gyereket, a feleség legfeljebb kettőt. Mindkettőjük fejében az volt, hogy majd menetközben dűlőre jutnak, hisz szeretik egymást. A házasságuk elején jöttek a felismerések: igen, szeretnének gyerekeket, de a részletekre nem igazán tértek ki. A férj azonnal szeretett volna, a feleség egy kicsit később, hisz épp egy vállalkozásba kezdett, ami sok örömet okozott neki. Jöttek az első súrlódások, rossz érzések mindkettőjük lelkében, de még ott volt a szerelmükből adódó bizalom, hogy megtudják győzni egymást.

A feleség alkalmazkodóbb lévén engedett a férj nyomásának, teherbe esett. Megszületett az első gyermekük. Mondhatnánk, hogy micsoda öröm, hisz egy gyermek a szerelem gyümölcse, de valahogy az anya nem tudott úgy örülni a gyermeknek, ahogyan szeretett volna, hisz fel kellett adnia érte az álmait. Az apa sem tudott felhőtlenül örülni, hisz érzékelte, hogy a felesége egyre jobban magába fordul. Ahogy a legtöbb házasságban szokott történni, ők sem tudtak beszélgetni az érzéseikről, illetve beszéltek, de abban a formában, ahogy a legtöbben tesszük: a saját igazukról, álláspontjukról győzködték egymást, panaszkodtak, türelmetlenül várták a másik változását.

Egy év múlva a feleség elkezdte mondogatni, hogy lassan bölcsődébe mehet a gyerek, és ő újra az álma megvalósításához láthat, mire a férj elkezdte megmagyarázni, miért lenne jó, ha újabb gyerekük lenne, egyszerre letudhatnák, játszhatnak együtt, stb. Az alkalmazkodó feleséget ismerve, tudjátok már mi lett a vége: egy második gyermek, majd az egyre több szemrehányás, panaszkodás, eltávolodás, veszekedés, és az egyre több kimondatlan érzés, vágy, felhalmozott keserűség, düh.

Újabb egy év, és ott tartanak, hogy a férj harmadik gyermeket (utánuk járó támogatások miatt is érdemes), a feleség válni akar. És egyik sem érti a másikat! 5 év házasság, két gyermek, két különböző elképzelés, csupán egyetlen területen!

Mi van a többi területtel?! Sejthetjük, hogy ebben a küzdelemben mennyi erejük maradt a többire. És hol vannak a apró, napi feladatok, igények, szükségletek különbségeiből adódó egyeztetések?! Sajnos nem tanultuk meg, hogy hogyan éljünk együtt. Jó példával sem sokan találkoztunk. Gondoljatok csak vissza a szüleitekre, a nagyszüleitekre.

Hogyan beszélgettek egymással? Miről beszélgettek egymással?

Hogyan tervezgettek? Hogyan haladtak előre?

Hogyan végezték a házimunkát? Hogyan élték meg a szerepeiket?

Hogyan viszonyultak egymáshoz? Hogyan értek egymáshoz?

Megölelték, megcsókolták egymást? Hogyan tették azt?

Nem tudjuk, hogy ezek mennyire mély hatással vannak ránk, a viselkedésünkre!

Hogyan haladjunk együtt előre, ha nem egyeztettünk, hogy merre van az előre?

Hogyan legyünk türelmesek, ha nem látjuk tisztán az irányt? Ha bizonytalanok vagyunk a társunkat, a kapcsolatunkat illetően?

Sőt, magunkban sem bízunk!

Kitartó szándék….mire?

Sokszor magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk! Vagy, ha már tudjuk, azt egészen biztosan nem tervezzük meg, hogy hogyan érjük el! A hozzám forduló párok tagjai mindketten arról számolnak be, hogy sok mindent tesznek meg a másikért, sokat tűrnek a másiktól, mégsem jutnak eredményre! Így azt semmiképp nem lehet tervezésnek nevezni, ha hónapokig, évekig teszünk valamit, és az nem hoz változást! Ott valami hiba van a tervben!

Nyugodt várakozás….mire?

Arra, amiről még nem is beszélgettünk? Amiről még nem is tudjuk, hogy szeretnénk megvalósítani?

Gondosság…miben?

Ha nincs cél, nincs terv, hogyan lehetnénk tervszerűek? Mibe vihetünk gondosságot? Mire figyelhetünk oda? Nincsen igazi kapcsolódásunk, hisz ha tudatosan nem figyeljük a gondolatainkat, azok ösztönös cselekvésre fognak késztetni.

Önuralom…hogyan?

Hogyan is uralkodhatunk magunkon, ha folyamatos visszautasításban, elhanyagolásban, figyelmetlenségben van részünk?

Hogy vagy ezekkel a kapcsolatodban?

Vannak közös céljaitok, terveitek?

Leültetek elkészíteni az „üzleti”, azaz kapcsolati tervet?

A folytatásban megnézzük, hogy a változáshoz szükségv van-e határaink meghúzására. Ha érdekel, ITT olvashatod el.

Kövess minket a facebook oldalunkon is: itt