Előző bejegyzésemben arra kerestem a választ, hogy mi akadályozhatja, hogy az erős vágy ellenére, mégsem tudunk párkapcsolatban élni. Ha esetleg még nem olvastátok, akkor kezdjétek ITT.
Hagytunk egy kis időt, hogy az olvasott információk dolgozzanak bennünk, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk:
4. Erős sérülés a bizalomban, a közelségben.
Kapcsolódik az előző témakörhöz, mégis külön pontban kiemelném, mert tapasztalataink szerint sokszor akadály lehet a bizalom kérdése. Kiben bízunk? Kire számíthatunk? Amikor közel engedünk valakit magunkhoz, az kockázatvállalással jár, sérülhetünk, visszaélhetnek vele. Ide tartozik az is, amikor az ellentétes szülővel van problémás viszonyunk. Egy válás során rögzülhet bennünk az, hogy a férfi hol van-hol nincs, éppen ezért nehezen alakítunk ki bizalmi kapcsolatot. Ha gyerekként a fő tapasztalatunk, hogy egyedül vagyunk, nem bízhatunk senkiben, akkor ez az élmény a felnőtt életünket is meghatározhatja. Miért térünk vissza folyamatosan a gyerekkorhoz?
A kezdete a történetünknek, a személyiségünk kialakulásának, a gyökereinkről van szó. Megváltoztatni nem tudjuk, de tekinthetünk rá egy elfogadó szemszögből, nem kell meghatározza az életünket.
Az első lépést megtenni, kilépni a komfortzónából kockázatos. Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, milyen hatással lesz a kezdő lépésünk, kiszámíthatatlan, bizonytalan a végkimenetel. Minden ilyen esetben becsukom a szemem, elkezdek figyelni a hangokra, az illatokra, a saját légzésemre, a testemre. Megpróbálok jelen lenni, tudatosítani, hogy hol vagyok és mi történik abban a pillanatban. Majd felteszem a kérdést:
Mit tehetek most, hogy a célomhoz közelebb kerüljek?
Keresem a következő lépést és elcsitítom a hangokat a fejemben, ami már több lépéssel előttem jár. Nem elsőre fog sikerülni, de sikerülhet.
5. Bűnhődés, vezeklés, jóvátétel.
Önbecsülés, önelfogadás, önszeretet, talán az egyik legfontosabb kérdéskör az életünkben, mindenki küzd vele. Előfordulhat, hogy úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltóak a szeretetre, egy párkapcsolatra. Ez az érzés eredhet a gyerekkorunkból, de korábbi tapasztalatokból is vagy a környezetünkből, médiából. Vélt és valós elvárásokkal vagyunk tele, hogy hogyan is kellene kinéznünk, viselkednünk. Milyen a szép nő? Milyen egy igazi férfi? Ahányan létezünk, annyi válasz születik. Mennyi új kényszert és megfelelési terhet tesz ránk például a közösségi média. A kezünkben van egy tükör a nap 24 órájában, egy valóságtól elrugaszkodott, gyakran törött, homályos tükör, ami tudat alatt hatással van a saját önképünkre. Napi szinten hozzá mérjük a saját életünket az ismerőseinkhez, a képeikhez, a bejegyzéseikhez. Veszélyes dolog, mert nem létező vágyakat, elvárásokat generál bennünk. Túlélési stratégiákat gyártunk egész életünkben, próbálunk jól élni, helyesen cselekedni, megfelelni, beilleszkedni, értékes tagja lenni a saját közegünknek. A mindennapok során ne felejtsd el, hogy ez a te történeted. A mesék örök bölcsességet rejtenek magukban, amit szájról szájra adtak tovább az emberek, hátha a fiatalság tanul az idősebbek hibájából. A főhős a próbatételek során eljut ahhoz a ponthoz, amikor elkezd hinni magában. Hibázik, majd megpróbálja jóvátenni, haladni a célja, “a boldogan éltek, míg meg nem haltak” felé. Először a hit jön, majd a hála, az elfogadás és a szeretet. Ezt az utat kell először megtalálnunk, mert önmagunk szeretetével tudunk igazán szeretni, és adni, de ami a legfontosabb, elfogadni, hogy szeretnek minket. És ezt igen is megérdemeljük!
A társas kapcsolatainkban az önértékelésünk határozza meg az elfogadottság érzését. Ha nem vagyunk önmagunkkal elégedettek, akkor a másiktól várjuk a pozitív megerősítéseket, dicséreteket. Túlzott önértékelés esetén a dicséret elvárása mellett nehezen viselhetjük a kritikákat, amit a társunktól kapunk, illetve az másik felé tanúsított együttérzésünk alacsonyabb lehet.
6. Idealizálás, az IGAZI keresése.
Az Igaziról alkotott képünket igazából már gyerekkorunktól elkezdjük építeni a környezetünkben látott tapasztalatok és a mesék alapján. Megfigyeljük a környezetünket, a szüleink barátait, a filmeket, a könyveket, és szép lassan összeáll egy kép. Sokszor tudattalanul, de az évek során felépítünk egy képet magunkban, és rugalmatlanul ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, az elvárásainkhoz. Felruházzuk az aktuális kiszemeltet a vágyainkkal, így akadályozva önmagunkat, hogy lássuk az igazi arcát a velünk szemben ülőnek. Apró jelekben megerősítéseket találunk, és rövid idő után kijelentjük, hogy már ismerjük, tudjuk milyen. Nem vizsgáljuk felül ezeket a megfigyeléseket, ritkán fogalmazzuk meg a saját vágyainkat. Milyen az igazi számodra? Hogyan néz ki? Hogyan bánik veled?
A mi kultúránkban elsősorban szerelemből választunk társat. Kémiai hatások sorozata indul be, a hormonok tombolnak bennünk, de ez a folyamat törvényszerűen lecseng, amire nem vagyunk felkészülve és sokszor azt a magyarázatot adjuk a dolognak, hogy: “Hát, nem ő volt az Igazi nekem!”. Vágyakozunk, keresünk, megtaláljuk, együtt élünk, csalódunk, kiábrándulunk, boldogtalanok leszünk, mert nem ő az igazi. Indulhat újra a forgatókönyv!
A szerelem során újra éljük a személyiségfejlődésünket, visszakerülünk a kezdőpontba. Abba a biztonságba, amikor az édesanyánk vigyázott ránk. Amikor kis jelzésekből értette, hogy mire van szükségünk, és mi függtünk a tekintetétől. Az ő szemében megtaláltuk a mindenséget, és most újra élhetjük ezt az érzést egy férfival/egy nővel. Semmi mást nem várunk a társunktól, csak hogy minden szükségletünket kielégítse, ahogy édesanyánk tette. Minden kapcsolat idealizálással kezdődik, de ezt a képet nem tudjuk hosszú távon fenntartani. Nem tudja kitalálni, hogy mire van szükségünk, nem tudjuk megváltoztatni, hogy nekünk jó legyen mindig. Több lehetőségünk van arra, hogy mi magunk változzunk. Az igazi létezik, de több arca van és ez rendben van így. Létezik fáradt igazi, elkeseredett igazi, gyerekes igazi, humoros igazi, filozofikus igazi stb. Én változtathatom meg magamban azt a képet, hogy kit tartok az igazinak, és milyen ember ő. Tudatosan teremthetjük meg, hogy az általunk választott féri/nő legyen az igazi. Kőkemény munka, tele elfogadással és kompromisszummal. Ráadásul életszakaszonként változik, hogy mire vágyunk, újat választunk mindig vagy együtt fejlődünk és járjuk be a szakaszokat?
7. Túlzó énközpontúság.
Pál Ferenc szerint, akkor válunk érett felnőtté, amikor már képesek vagyunk önzetlenül másokról gondoskodni. Amikor képesek vagyunk adni, és nem csak elvárjuk, hogy kapjunk.
8. Korszellem befolyásolása.
Ha valami nem jó, akkor cseréljük.
Egyszer élünk, az a fontos, hogy boldog legyél, csak te számítasz.
Fogyasztó társadalomban élünk itt Európában, naponta többször találkozunk hasonló üzenetekkel, amelyek elraktározódnak az agyunkban. Hamarabb dobunk el valakit, ahelyett, hogy dolgoznánk rajta. Az elmúlt évtizedekben rengeteg változás történt, naponta tömérdek döntési helyzettel kell szembenéznünk, mindenhol az önmegvalósítás himnuszát halljuk. Nagyobb a kényelmünk, mint valaha, sok mindent könnyen megkapunk, de nincsenek bejárt utak, bevált megoldások. Teljesen más helyzetekkel kell megküzdenünk, mint szüleinknek, nagyszüleinknek. A mindennapi szerepeink is megváltoztak, ki szereli össze a szekrényt? Szexuális kapcsolatokat köthetünk kötöttségek és határok nélkül, a kísértés korszakában élünk. Éjjel-nappal ismerkedhetünk, képek alapján döntjük el, hogy kinek adunk egy estét az életünkből. Mindent felgyorsulva élünk meg egy ingergazdag környezetben. Könnyen sodródunk, ha nem tudjuk kik vagyunk és mire vágyunk. A belső nyugalmadat, írányodat egyedül Te határozhatod meg.
9. Veszteség elkerülése, veszteségtől való félelem.
Társadalmunkban már-már tabu témának minősül a veszteség. Ritkán beszélünk a minket ért veszteségekről, kevés szembenézési stratégiával rendelkezünk, hogy hogyan tudnánk szembe nézni, ha valaki elveszítünk, aki fontos számunkra. Boldogok szeretnénk lenni, félünk a fájdalomtól, próbáljuk megvédeni önmagunkat. Ösztönös reakció, érthető és jogos, inkább bezárunk. Se ki, se be. Mégis kockázatvállalás nélkül megfosztjuk magunkat az emelkedett pillanatoktól is. Nem lesz mélység, de a magasság is elmarad.
Naivitás azt várni, hogy egy felismerés majd az egész rendszert megváltoztatja. Kiindulópontja lehet a rendszer megváltoztatásának, de a többi a kitartásunkon és az elhatározásunkon múlik. Sajnos nem ismerem az azonnali változás receptjét, de megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy érdemes kitartani. Érdemes újabb és újabb expedíciókat indítani a saját határaink felfedezésére. Érdemes megvizsgálni, majd apróbb változásokkal folytatni, gyakorolni újra és újra, míg teljes mértékben elsajátítjuk az új tudást, beépítjük az életünkben. Mennyi idő alatt tanultál meg járni? Hányszor estél el? Mennyi idő alatt tanultál meg egy új nyelvet? Mikor mertél először megszólalni?