Önértékelés, önbizalom gyakran halljuk ezeket a szavakat, és általában egymás szinonimájaként használjuk. Zavarosak bennünk ezek a fogalmak, tudjuk, hogy rendelkezünk ezekkel, és azt is tapasztaljuk, hogy bajunk van velük. Túl alacsony az önértékelésem! Nincsen önbizalmam! Mondogatjuk, és nem tudjuk, hogy miért van ez így. Mi is sokat foglalkozunk a témával, egyrészt azért, mert minket is érintett, másrészt azért, mert foglalkoztat, hogy mi lehet az oka annak, hogy az önértékelési, önbizalomhiány általánosan a legtöbb embernél fellelhető. Mi lehet az oka annak, hogy mindannyiunkban rombolódott? Mert abban már biztosak vagyunk, hogy nem így születtünk.
Először is nézzük, mit mond a tudomány az önértékelésről?
Az önértékelés „az ember kritikai megítélése és minősítése önmagáról, képességeiről, tevékenységéről, magatartásáról. A folyamatos önmegfigyelésen és önellenőrzésen alapuló önértékelés lehetővé teszi az egészséges, személyiségre jellemző önismeret és önbizalom kialakulását, az önirányítás képességének fejlődését.” (Báthory Zoltán – Falus Iván: Pedagógiai lexikon III.)
Bárcsak tudatában lennénk annak, hogy ezt hogyan csináljuk! – mondhatnánk mindannyian.
Egyszerűbben fogalmazva, az önértékelés az a folyamat, ahol a korábbi tapasztalásainkra támaszkodva értékeljük magunkat, a viselkedésünket, a képességeinket.
Hol csúszik el ez a megítélés és minősítés?
Azt már mindannyian tudjuk, hogy sok felnőttkori viselkedésünk mögött gyermekkori sérülések lehetnek. Annak járunk utána, hogy az önértékelés, önbizalom tekintetében vannak-e ilyen sérüléseink. Az, hogy a társadalmunkat ilyen mértékben érinti, arra enged következtetni, hogy bizony vannak.
Az önértékelésünkre, és ebből kifolyólag az önbizalmunkra is folyamatosan hatással vannak egyrészt a környezetünk visszajelzései (korábban a szülők, majd a kortársak, és tanárok, később barátok, munkatársak visszajelzései, értékelései), másrészt a saját tapasztalataink (siker és kudarcélmények, jutalmazás és büntetési módok, társas kapcsolatok).
Az önértékelésünk az életünk során folyamatosan épül, változik a másokkal való találkozások, a tőlük kapott visszajelzések és saját megéléseink tükrében.
A téma terjedelme miatt, most csak arról írunk, hogy milyen hatással vannak az önértékelésünk kialakulására az iskolás éveink, mert hát többnyire egyformán éljük meg azokat.
Pécsi Rita neveléskutató szerint, az önértékelés minősége gyermekkorban kezdődik, ugyanis az „önértékelés tükrökből épül fel!” Azaz gyermekként mások visszajelzéseiből fogjuk tudni, hogy: „Milyen vagyok én? Mit látnak bennem?” Ezen visszajelzések alapján megpróbálunk annak a képnek, elvárásnak megfelelni. Gondoljuk végig, felnőttként beleszoktunk esni ebbe a csapdába?
Az önértékelésünk a kapott visszajelzésekből, értékelésekből építkezik.
Milyen értékeléseket kapunk iskolás korunkban?
Ha visszagondolunk a gyermekkorunkra, az iskolára, az otthoni házi feladatokra, tanulásra, hamar eszünkbe jut, hogy szinte minden munkánkat, feladatainkat értékelés követi. Csakhogy ez az értékelés egyoldalú. Az iskolában a tanár a teljesítményünket értékeli, azért küzdünk, hogy minél jobb jegyet (értékelést) kapjunk. Otthon a szülő is azt kéri számon, gondoljunk a jó jegyhez kötött dicséretre, jutalmazásra, vagy a rossz jegyhez kapcsolódó büntetésre. Nem lehet felróni nekik, hisz sem a tanár, sem a szülő nincs tudatában annak, hogy azzal, hogy egyoldalúan csak a teljesítményt értékeli, károkat okozhat a gyermekeknek. Sajnos nincs elég tudásuk ahhoz, hogy felismerjék, amit ma már a pszichológia alátámasztott, hogy egy ember értékelésénél a teljesítmény csak egy dolog, mellette rengeteg más értéke is van, amelyeket érdemes lenne figyelembe venni.
Mi a baj a teljesítmény értékeléssel? Önmagában semmi, hisz ennek is fontos szerepe van. A hiba ott van, hogy csak a teljesítményre fókuszálunk. Ez az egyoldalú fókuszáltság kihatással van ránk: módszeresen megtanuljuk, hogy az ember csak a teljesítménye alapján lehet értékes, nem tanuljuk meg az embert teljességében értékelni (a teljesítmény mellett az egyéb emberi értékeivel együtt)
Gyermekként nagyon fontosak a szüleink és tanáraink visszajelzései, a munkánkra adott jegyei. A neveléskutató szerint kisgyermekként nem tudunk különbséget tenni a munkánkra kapott értékelés és önmagunk között! Ha a tanár, vagy a szülő azt mondta: „Szépek a betűid! Tiszta, rendes a füzeted! Egyenes a tartásod! Helyes a kiejtésed!” azzal azonosulunk, hogy „Jó vagyok! Ügyes vagyok!”
Ha a tanár, vagy a szülő azt mondja, hogy: Csúnya az írásod! Rendetlen a füzeted! Helytelen a testtartásod! Gyenge a fogásod kötélmászás közben!” azzal azonosulunk, hogy: „ Rossz vagyok! Rendetlen vagyok! Lúzer vagyok! Gyenge vagyok!”
Nem tudjuk, hogy a fenti értékelések csupán az adott teljesítményünkre, munkánkra vonatkozik, hanem azonosulunk velük: Ezek vagyunk mi!
Sajnos, ha visszatekintünk, vagy körülnézünk jelenleg az oktatásban azt tudjuk megállapítani, hogy túlságosan a hibákra reagálnak a szüleink, tanáraink, azt emelik ki nagyon sokszor, ami még nem megy. Ez lesz az önértékelésünk alapja.
Ezen értékelések mentén fejlődik az önértékelésünk.
Ha gyermekként éppenséggel jól teljesítettünk, látszólag kevésbé értékeltük magunkat alul, hisz megkaptuk a tanároktól a jó értékelést. Viszont olyan nagy súllyal volt jelen a teljesítmény értékelés, hogy egy idő után versenyezni kezdtünk a még jobbért, vagy természetessé vált ez az elvárás felénk, azaz egy idő után nem tudtuk értékként elismerni.
Ha viszont nem voltunk annyira eredményesek, és ezt az érzést meg is erősítették az alacsony értékelések, azzal azonosulunk, elkezdünk magunkra úgy nézni, hogy „erre én nem vagyok képes!, ez úgysem fog menni!”.
Mivel a teljesítményen kívül más értékelést nem kaptunk, ebből tudtunk építkezni. Nem tudtuk felismerni, hogy a teljesítményen kívül milyen más értékekkel tudunk szolgálni, hisz nem kaptunk semmiféle értékelést, sőt figyelmet sem rájuk.
A legtöbbünk értékelésében ez a kiegyensúlyozatlanság volt jellemző, sőt ma sem állunk másként. Egy teljesítmény orientált világban élünk, ahol azt hisszük, hogy a sikerek csak a teljesítménytől függenek. Módszeresen megtanultuk, hogy az iskolában, a munkahelyen, a családban, az életben a teljesítményt értékeljük, és tesszük is ezt ösztönösen.
Csakhogy ez a kiegyensúlyozatlan értékelés önértékelési hiányt okoz a legtöbbünknél. Az önértékelési hiány, pedig önbizalomvesztéshez vezet. Ha magunkat helytelenül értékeljük, hogyan is tudnánk magunkban megbízni?
Ezek a tapasztalások gyermekkorban kezdődnek, iskolás korunkban mélyen és tartósan rögzülnek, és mire oda érkezünk a felnőttkor küszöbéig, rendelkezünk több zsák tapasztalással, amelyek alapján helytelenül értékeljük magunkat, ráadásul minden gondolkodás és önellenőrzés nélkül. Sokszor felnőttként is a gyermeki tapasztalásainkra támaszkodunk, és az a legrosszabb, hogy nem is vagyunk ennek tudatában. Viszont a jó hír az, hogy az igaz, hogy ezek kialakulásában nagyban segítettek a szüleink, tanáraink, kortársaink, barátaink, munkatársaink, feletteseink, egyszóval a környezetünk, szerencsére ezek nem veleszületett adottságaink, hanem képességek, amelyeket bármikor fejleszthetünk, ha megismerjük magunkat, és neveljük magunkat.
Első lépésként fontos lenne tudatosítani magunkban, hogy az emberi értékeket nem csak a teljesítmény alapján lehet mérni! Igen, nyilvánvaló, hogy az iskolában, vagy a munkahelyen a teljesítményt értékeljük elsősorban, de a további tényezőket, emberi értékeket is figyelembe kellene venni! Összességében kellene az értékeket számba venni.
Az önértékelésünk akkor lesz rendben, ha az értékelésünk több oldalunkat érinti, ha a visszatükrözés elég részletes és színes, valamint megfelelő arányú.
Ahogy a nevelési kutató mondja „tükrök által épül az önértékelés”, sajnos a legtöbbünk csak értelmi tükröt kapott gyermekkorban, így csak az eredményben, teljesítményben, munkánkban látjuk az értékességünket. Ha megkaptuk volna az érzelmi intelligencia tükrünket is, talán most nem küzdenénk önértékelési gondokkal, önbizalomhiánnyal. Talán a gyermekeink, társunk reális értékelése is jobban menne. Túlságosan a hiányosságokra figyelünk mind magunk, mind a társunk, gyermekeink tekintetében. Fontos lenne, hogy ne csak a teljesítményre, tettekre koncentráljuk, lássuk az embert teljességében, az egyéb, emberi értékeivel együtt. Tudjuk, hogy nem tanították meg nekünk, ezért nem megy magától, de már azt is tudjuk, hogy tanulható, fejleszthető. Kezdjük magunkkal! Kezdjük a saját önértékelésünkkel! Kezdjük el megismerni magunkat!
Kezdjük el összeírni, hogy mi milyen csomagot hoztunk?
Figyeljük meg milyen gondolatok alapján értékeljük magunkat?
Kezdjük el összeírni, hogy milyen értékekkel rendelkezünk, milyen területeken vagyunk jók! Erősítsünk rá azokra a területekre.
Csak tapasztalásokkal lehet erősíteni! Nem elég mondogatni, meg kell tenni az első lépést, majd a másodikat, és egymás után a többit.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a tartós eredményhez elköteleződés kell, majd kitartó, következetes munka. Azt is tudjuk, hogy apró lépésenként tudjuk a változásokat elérni. Ugyanis, ha nincs elköteleződés, nem dolgozunk kitartóan, bármikor feladhatjuk, és fel is fogjuk adni, hisz egyáltalán nem könnyű egy mélyen rögzült gondolkodást, viselkedést átírni. Ha nagy lépésenként, vagy azonnal akarjuk megtenni, benne van a kudarc lehetősége. Valahol mélyen tudjuk, hogy értékesek vagyunk, csak egy kis tudatossággal előrébb kell hozni, és megerősíteni. Dönts, köteleződj el, dolgozz és értékeld magad! Ezt kívánjuk neked!