Mindenki szokott kiabálni, ha nem is mindennap, de időközönként elszakadhat a cérna. Kiabálunk egymással, a körülöttünk lévő tárgyakkal, ha nem megfelelően működnek vagy amikor gólt kap a kedvenc csapatunk, néha még az öklünket rázva az éggel is hadakozunk. Édesanyám vezetés közben hozza rám a frászt, amikor számára nem tetszően viselkedik egy másik autós. Soha nem emeli fel a hangját, kivéve ilyenkor, amire nem tudok felkészülni.  Néha felszabadító erővel hat ránk, mintha elengednénk egy raboskodó szellemet, aki folyamatosan ki akart törni a börtönéből.

A kiabálás egy feszültség levezető eszköz is lehet akár, de vajon mennyire hatékony megoldást választunk?

“A Csendes-óceán déli részén, a Salamon-szigeteken a bennszülöttek a favágás egy különös módját űzik. Ha a fa túl nagy ahhoz, hogy fejszével vágják ki, ordítással döntik le. A varázserejű favágók pirkadatkor felkúsznak a fa tetejére, és teli torokból üvöltenek egy nagyot. Ezt aztán harminc napon át minden reggel megismétlik, míg végül a fa elpusztul és magától kidől. A kiabálás állítólag megöli a fa szellemét. A sziget lakói azt mondják, a módszer eddig még mindig bevált.”

Őszintén szólva nem néztem utána a fenti részlet valóság tartalmának, Robert Fulghum “Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” című könyvében olvastam, és azóta ezen jár az agyam. Lehet túlzás, lehet nem valós, mégis ez a pár mondat megmozgatott bennem valamit. A nagymamám jutott eszembe, aki mindennap beszélget a növényeivel. Na, nem emelkedett hangon, hanem kedvesen, tele szeretettel, kíváncsisággal, és a virágai egészségtől duzzadnak. Egyszer nekem is olyan csodás növényeim lesznek, mint neki, de még sokat kell tanulnom tőle.

Mi történik egy kapcsolattal, ahol már rendszeresen megjelenik a kiabálás?

Amikor dühösek vagyunk egymásra, akkor távolság keletkezik köztünk, fizikailag és érzelmileg is. Úgy érezhetjük, hogy nem ért meg a társunk, hogy nem figyel az érzéseinkre. Ezt a távolságot szeretnénk sokszor áthidalni, így felemeljük a hangunkat, mert azt szeretnénk, hogy végre meghalljon minket a másik fél.  Abban bízunk, reménykedünk, hogy talán így, ha nyomatékosítjuk, eljut az üzenet, amit mindenképp szeretnénk megértetni vele. Változást szeretnénk látni a másik fél szemében.

” Figyelsz te rám?! Hallod, amit mondok? Mindig ez van, soha nem hallgatsz meg!”

Ennél cifrább mondatokat is képesek vagyunk egymás fejéhez vágni. A legtöbb esetben (tisztelet a kivételnek) viszont ez a düh, ez a kiabálás rólunk szól, nem a másik félről. Sokszor a saját érzelmi bizonytalanságunk jelenik meg, vagy szimplán a kontroll elvesztésétől félünk. Megvannak a gyenge pontjaink, a veszélyesebb területeink, úgy is fogalmazhatnék, hogy a nyomógombjaink, amire robbanunk. Mindannyiunknak más, az okokat pedig a gyerekkorunkban érdemes keresni. A ki nem elégített érzelmi szükségleteink tesznek bizonyos helyzetekre szuper érzékennyé. Ezekben a helyzetekben túl reagálunk, valójában nem a jelenre válaszolunk. Sokszor nem is tudjuk visszaidézni, hogy pontosan mi történt, csak egy-egy mondat, mozdulat, hangsúly, tekintet marad meg.

Tökéletes példa lehet erre egy vasárnap délután, amikor Kristóf a kanapén pihen, kedvenc csapatának a meccsét nézi, miközben Linda az ebédet készíti. Linda megkéri Kristófot, hogy segítsen meghámozni a krumplit, de Kristófot annyira leköti a meccs, hogy egyszerűen nem hallja meg. Linda nem próbálkozik újra, biztos hallota, csak nem érdekli, de közben nő benne a feszültség. “Hát igen, ennyit érek, nem is figyel rám! Szeret egyáltalán engem?” Mire leülnek ebédelni, már a teljes kétségbeesés szélén van Linda, elképzelte, ahogy Kristóf elhagyja, egyedül marad, őt aztán senki nem fogja szeretni. Linda nem mesélte el Kristófnak, hogy 8 éves volt, amikor az édesapja egy nap összepakolt és elment. Ritkán látogatta meg, és soha nem lehetett tudni mikor jelenik meg. Szerintem az ebéd folytatása már mindenki lelki szemei előtt megjelent, ahogy Linda sírva neki esik Kristófnak, Kristóf pedig nagy szemekkel pislog, mert nem érti mi történt.

Hiányállapotok aktivizálódnak, ezért is szól rólunk, és nem feltétlenül a társunkról. Hogyan értsen meg a társunk, ha magunkat sem értjük? Izgalmas önismereti munka felfedezni a saját veszélyes területeinket, még hasznosabb az aknákat hatástalanítanunk, ezáltal janvítanunk önmagunkat. A rossz hírem az, hogy ezt csak mi magunk tudjuk megtenni, a társunk nem tud megmenteni. Nem tud olvasni a gondolatainkban, pláne nem az érzéseinkben. Sok-sok beszélgetéssel, figyelemmel tudjuk megismerni egymás történetét, felfedezni az ismeretlen területeket, de talán a legfontosabb, hogy előbb megértsük és elfogadjuk önmagunkat, majd ezután egymást. Ráadásul, amikor önmagunk változunk, akkor az egész környezetünkre hatással vagyunk, de elsősorban a történetünk irányítása kerül a kezünkbe. Akár egyedül, akár szakember segítségével, de érdemes belevágni a felfedezésbe. Így tudunk változtatni, fejlődni, és elkerülni a szüleink hibáit. Tanulhatunk belőlük.

Ha a fent idézett történetből indulunk ki, és egy fa szellemét megöli a kiabálás, akkor mit tesz a társunkkal? Mi történik a kapcsolatunkkal?

Mert mi történik, ha két ember egymásba szeret? Lágy hangon, már-már suttogva beszélnek egymáshoz. Nincs szükség hangerőre, mert közel vannak egymáshoz lélekben, néha már annyira közel, hogy szavakra sincs szükségük, mert egymás tekintetéből megértik egymást. Erre a közelségre kell vigyáznunk, ezt kell megőriznünk, mert amikor kiabálunk egymással, akkor a lelkünk eltávolodik egymástól. A szavak darabokra törhetik a lelkünket, amit kemény munkával összeragaszthatunk, de a nyoma megmarad.   Létezik sajnos az a távolság, amikor már a lelkünk soha többé nem talál vissza egymáshoz.

Mielőtt a hangunkat felemelnénk, szabadon engednénk a bennünk tomboló szellemet, hogy pusztítson:

  1. Lépjünk egyet hátra!
  2. Vegyünk mély levegőt!
  3. Gondoljunk Salamon-szigetén a fákra!
  4. Menjünk egyet sétálni!
  5. Ha megnyugodtunk, akkor beszéljünk az érzéseinkről, önmagunkról.
  6. Ne támadjunk, közelítsünk egymás felé, hallgassuk meg egymást!
  7. Néha pedig kiabálhatunk az ég felé, kiadva magunkból a feszültséget, így nem bántva senkit a környezetünkből.

A kiabálás hangos, kellemetlen, kibillent a lelki békénkből. John Gottman (híres amerikai házasságkutató,  a “szerelem Einsteinje”) szerint, ahogy az indulataink megjelennek, úgy a pulzusszámunk is növekedik. Minél magasabb a pulzusszámunk, (ha az eléri a 100-at) úgy változik meg a testünk reakciói ösztönösen. Szelektíven kezdünk el ingereket befogadni, szelektíven hallunk, látunk, nem hatnak az észérvek, a túlélésre törekszünk, próbáljuk megvédeni magunkat az ismeretlen veszéllyel szemben. Gyakoroljunk önuralmat, ne engedjük, hogy a pulzusszámunk 100 fölé emelkedjen. Ha mégis megtörténik, vegyük észre, és inkább sétáljunk egy kiadósat, mintsem engedjük, hogy a dühünk irányíthatatlanul “fákat pusztítson”.

Scroll Up