Mindannyian keressük azt a bizonyos élményt, ami kudarc-, és fájdalommentes. Ez így van minden területen, így a párkapcsolatainkban is. Valamiért már eleve annak reményében növünk fel, hogy egy szép napon eljön értünk a herceg fehér lovon, – vagy hercegként rátalálunk egyszer az igazi hercegnőre, aki csak ránk vár – és együtt elmegyünk arra a helyre, ahol boldogan élünk, míg meg nem halunk, távol az élet könyörtelen és fájdalmas valóságától. Aztán felnövünk, és továbbra is a tökéletes kapcsolatról ábrándozunk, elvárva tőle, hogy mentes legyen minden bajtól. Ezzel az elképzeléssel lépünk a kapcsolatba is, aztán miután telik az idő, egyre több területen észleljük, hogy nem ezt, nem így (el)vártuk. Miért van ez?
Itt van például a szerelem. Sokszor azt mondjuk, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, azért ahogyan viselkedik velünk, mert férfias, erős, biztonságot adó, kedves, szórakoztató, odaadó, stb. Azt hisszük, hogy a jó tulajdonságaiért szeretjük, a személyiségéért imádjuk. Viszont amikor valaki iránt szerelembe esünk, akkor tulajdonképpen jól érezzük magunkat a jelenlétében. Egyfajta elégedettséget érzünk, és minél többször vele akarunk lenni, hogy ebben az örömteli élményben legyen részünk. Ennek a jó élménynek a forrását a társunkra ruházzuk. Különböző pozitív tulajdonságokat társítunk hozzá.
„Azért jó vele, mert erős karjai vannak!”
„Azért imádom, mert udvarias!”
„Azért izgalmas vele az együttlét, mert formás teste van!”
Valóban így van?
Érdemes felismernünk, hogy sokszor nem a társunk tulajdonságai miatt van szerelmes élményünk, hanem azért érezzük jól magunkat, mert önmagunkat szeretjük a másik jelenlétében.
Ezért, aztán amikor jönnek az átlagos hétköznapok, a munka, a rohanás, a tennivalók, kevesebb idő jut egymásra, egyre kevésbé érezzük szeretve (szeretjük) magunkat, egyre elégedetlenebbek leszünk. Azt, hogy mi magunk kevésbé szeretjük önmagunkat, nem ismerjük fel. Az elégedetlenség, szeretetlenség forrását szintén áthárítjuk a társunkra.
„Már kevésbé érzem erősnek a karjait, mert nem úgy, és akkor ölel, ahogy, és amikor (el)várom.”
„Nem eléggé udvarias, hisz nem mindig nyitja ki az autó ajtaját, nem segíti rám a kabátot. (nem érzem szeretve magam).”
„Unalmas az együttlét, hisz nem elég az, hogy formás teste van, ezt és ezt is (el)várok.”
Jönnek a vészjósló jelek, de nem tudunk beszélni róla, mert akkor elismernénk, hogy probléma van. És hát ki szereti a problémát? Érezzük, hogy baj van, és mivel azt hisszük, hogy a társunk a forrása a mi szerelem élményünknek, ezért (el)várjuk, hogy ő változzon az elvárásunknak megfelelően. Jönnek az apró, majd a nagyobb kritikák, szemrehányások, panaszok, tanácsok arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene a másiknak viselkednie, mit kellene tennie, hogyan kellene változnia, hogy a kapcsolat az elvárásunk szerint működjön.
Változni fog így valami is?
Sajnos nem. Sőt! Egyre távolabb kerülünk a megoldástól. Egyrészt azért, mert az általunk megálmodott kép a társunkról az a mi fejünkben van! Mi ruháztuk fel őt különböző értékekkel! Ez a kép, ezek az értékek nem mindig esnek egybe azzal, aki ő valójában. Nem őt fogadtuk el, hanem az általunk (rá)festett képet. Amiről a legtöbb esetben ő nem is tud! Ebből adódóan mindketten azon munkálkodunk, hogy megváltoztassuk a másikat, sőt egyenesen elvárjuk, hogy változzon. És ez nem fog menni!
Ha valakitől valamit elvárunk, az kényszernek fog hatni. Már gyerekként is szenvedtünk attól, hogy állandóan szót kell fogadni, meg kell tennünk olyan dolgokat, amihez nem nagyon volt kedvünk. Végre felnőttünk, és felnőttként nem jó érzés, ha valamire kényszerítenek bennünket. Senki nem szereti azt, ha megmondják neki, hogy hogyan viselkedjen. Mi csak annyit tehetünk, hogy jelezzük felé, hogy mit szeretnénk, és megengedjük neki, hogy változzon! Vagy ne változzon! Megengedjük neki, hogy az legyen, aki!